Embert enni

A Könyvzabálót működtető Révai Digitális Kiadó kultúrmissziójának szülöttje a Révai Dialóg sorozat, mely sorozat első megjelenő műve Czéh Zoltán Embert enni című regénye.
Mit is takar ez a kultúrmisszió? A Könyvzabáló éléskamrájába leginkább olyan művek kerülnek a polcra, mely művek szerzői magánerőből jelennek meg a könyvpiacon. A Révai Digitális Kiadó vezetőségének azonban rég áhított vágya, hogy segítsen olykor, ha megteheti, egy-egy tehetséges, ám eddig elutasított szerzőnek, és támogassa könyvének kiadását.
A Révai Dialóg sorozatban megjelenő első művet, az Embert enni c. regényt egy olvasó értékelte, Király Eszter.

Rómeó úthengere

„Én?” „É-én?” „Vagy… én?” Ezzel kezdem majd a mesélést.

Ééén?

Én adjak számot erről a regényről? Nem lehet. Nincs rálátásom, ugyanis szerepelek benne – mint ahogy ti is mindannyian, Kedves Olvasó Emberek. Ahogy Scarlett Johansson meg Frank Zappa is, meg Tim Roth, Alain Delon, egy Szolzsenyicinre emlékeztető koldus… Akik mindannyian mi vagyunk. Mert az én – az mindig valaki más.

Roland Barthes szerint az olvasó születésének feltétele a szerző halála. Nos, az Embert enni elbeszélője sincs sok könyörülettel a mindenkori szerző (és így önmaga) iránt: az író íróvá válását meg kell előznie nem-írói mivolta pusztulásának. Aki író akar lenni, tudnia kell, mibe kerül ez majd neki.

Az író gyümölcshozó emberevő. Különös, termékeny kannibál. Felfalta, és az utolsó sejtjeiig megemésztette az Embert – különben hogyan másképp lehetne ilyen szívbemarkolóan-torokszorítóan-gyomorforgatóan ismerős és mégis abszurd minden szereplő, fordulat és szó ebben a sokszálú regényben?

Olykor csak egy cigarettamárka (Gauloises), egy Kosztolányi-idézet vagy egy zenekarnév (Duran Duran) köti össze egymással a párhuzamosan létező figurákat, akiket gyakran csak egy pontos időt mutató sütő (mikró, hűtő…), vagy egy az emlékezet utolsó kapaszkodóit biztosító laptop, esetleg a madeleine-süti határoz meg. Az így bekebelezett ember- és utalástömegek (olvasó legyen a talpán…!) mind-mind szöveggé emésztődnek itt, négy nagyobb történetté, tragédiákká és komédiákká, glosszává, karcolattá és költeménnyé, meg persze leggyakrabban novellákká, melyeket sokféleképp el lehet rontani, de csak egy módon lehet tökéletesen megírni. A négy nagyobb szöveg köré pedig öt naplórészlet rajzol keretet, első személyű (és női – mit női, évai! – perspektívájú) elbeszélésmóddal kihordva elbeszélőjét, akinek végső önállóságát az utolsó fejezetben felbukkanó harmadik személyű narráció igazolja.

És ez a magára találás az Embert enni olvasójával is könnyen megtörténhet. Megadathat neki, hogy ÉN legyen belőle, aki persze mindig valaki más, ugyanakkor (szabadjon meg Kosztolányival szólni, hadd legyek elegáns): milliók közt az egyetlenegy. Én.

Az órámon háromnegyed tíz, a képernyő alján 21:41. Messzebbre alig látok már a szemcsés sötétségben, a fák kontúrjai egyre bizonytalanabbak. A lábam körül cigarettacsikkek, tökmaghéj, meg pár gazdáját vesztett műanyagjáték, filctollal megjelölve. RÓMEÓ ÚTHENGERE – legyen ez az utolsó címötletem. Kezdjen vele valamit, aki akar.

(A dőlt betűvel szedett részek idézetek a regényből.)